Hová tettem a kulcsot? A figyelem és a bevésés kapcsolata

A kulcs keresése talán a legismertebb hétköznapi bosszúság. Állunk az előszobában, kabátban, és fogalmunk sincs, hová tettük le húsz perccel korábban. Ilyenkor sokan arra gondolnak, hogy „romlik a memóriájuk”. Az esetek többségében azonban nem az emlékezet hibázott, hanem az, ami még előtte történik: a figyelem.

Amit nem vettünk észre, azt nem is felejthetjük el

Az emlékezet három lépésben dolgozik. Először bevésünk (kódolunk) egy információt, aztán megőrizzük, végül előhívjuk. A kulcs esetében legtöbbször már az első lépés elmarad. A letétel olyan mozdulat, amelyet naponta többször, gondolkodás nélkül végzünk, miközben fejben máshol járunk: a bevásárláson, egy telefonhíváson vagy azon, hogy elzártuk-e a gázt.

Az agy a megszokott, automatikus mozdulatokat takarékosan kezeli. Nem fordít rájuk figyelmet, ezért nem is keletkezik róluk tartós emléknyom. Amikor később keressük a kulcsot, valójában egy olyan pillanatot próbálunk felidézni, amelyet sosem tároltunk el. Ezt nem lehet „jobban megerőltetni”: ami nem került be, az nem is hívható elő.

Miért nehezebb ez, ha sok minden jár a fejünkben?

A munkamemória, vagyis a pillanatnyi „asztalunk”, ahol egyszerre néhány dolgot tartunk fejben, korlátozott méretű. Ha tele van gondokkal, teendőkkel vagy egy félbehagyott beszélgetéssel, a rutinmozdulatoknak még kevesebb figyelem jut. Ezért gyakoribb a tárgyak elkallódása:

• fáradtan, kialvatlanul,
• feszült, stresszes időszakokban,
• ha egyszerre több dolgot csinálunk (például telefonálás közben pakolunk),
• költözés, utazás vagy más szokatlan napirend idején, amikor a megszokott helyek felborulnak.

Mindez életkortól függetlenül igaz. A húszévesek is keresik a kulcsukat; idősebb korban inkább csak jobban észrevesszük, és többet aggódunk miatta.

Egyszerű szokások, amelyek valóban segítenek

A jó hír az, hogy a bevésés pillanatát könnyű tudatossá tenni. Nem kell hozzá különleges tehetség, csak néhány apró szokás.

Egy állandó hely

A leghatékonyabb megoldás nem memóriatechnika, hanem rend: egy tál vagy kampó az ajtó mellett, ahová a kulcs mindig kerül. Ha a hely állandó, nem kell emlékezni, csak a szokást kell kialakítani. Az első két-három hétben ez figyelmet kíván, utána magától megy.

Kimondás és ránézés

Ha a tárgy mégis máshová kerül, segít, ha a letétel pillanatában halkan kimondjuk: „A kulcs a konyhapulton van, a kenyértartó mellett.” A kimondás lelassítja a mozdulatot, és egy pillanatra ráirányítja a figyelmet. Ennyi is elég lehet ahhoz, hogy emléknyom keletkezzen.

Egy kép a helyről

A memóriatechnikák elve itt is működik: ha a kulcsot a fotel karfájára tesszük, elképzelhetjük, hogy a fotel „harap” a kulcsba. A szokatlan kép jobban megmarad, mint egy semleges helymegjelölés.

Egyszerre egy dolgot

Ha érkezéskor egyszerre pakolunk, telefonálunk és a postát nézzük, a kulcs szinte biztosan elvész. Már az is sokat számít, ha a hazaérkezés első fél percében csak a kabátot és a kulcsot tesszük a helyére, és csak utána jön minden más.

Mikor több ez egyszerű szórakozottságnál?

Ha valaki keres egy tárgyat, majd végiggondolja, hol járt, és megtalálja, az a figyelem hétköznapi kihagyása. Más a helyzet, ha a tárgyak rendszeresen szokatlan helyre kerülnek (a kulcs a hűtőbe, a szemüveg a mosógépbe), ha valaki már azt sem tudja, mire használja az adott tárgyat, vagy ha a keresés során másokat gyanúsít azzal, hogy elvették. Ilyenkor érdemes a háziorvossal beszélni. Erről részletesebben a feledékenységről és az orvosi kivizsgálásról szóló írásunkban olvashat.

Összegzés

A „hová tettem?” kérdés legtöbbször nem a memória gyengeségét jelzi, hanem azt, hogy a figyelem éppen máshol volt. Állandó helyekkel, a letétel pillanatának tudatosításával és azzal, hogy egyszerre csak egy dolgot csinálunk, a mindennapi keresgélés nagy része megelőzhető.